Children of Distance

Hajnal

 

Egyszer egy különleges helyet találtál a szívemben,

nem kérdeztél, beköltöztél azóta itt bennem éldegélsz

A feszültség tapintható ha hozzámnyúlsz,

a hőtől megborzongok, amikor csak hozzámbújsz.

Ha itt vagy velem nincsen baj, oda van a gond, a bú

megszűnik a külvilág, nincs titkolódzás, nincs tabu.

Nem szégyenlem a zavarom, a könnyeim sem takarom,

nem akarom, de ma húzom utoljára ránk a takaróm.

Kicsim sose legyen holnap, ne legyen gond a búcsúszókra,

úgy csúszom ma közel hozzád, hogy nem gondolok búcsúcsókra.

Új csúcsokra vágyom rég, maradjunk az ágyon még,

ez a valóság, mégis olyan, mintha végig álmodnék.

Nincs közöttünk levegő, szikráznak a villámok,

te és én az éjszakában megfejtjük a világot,

s ha majd hajnalodik mindig visszapörgetem a szépeket,

mert úgy felébredni, hogy vége halála az életnek.

 

A hajnal ébreszt fel,

lehet, hogy álom, most mennem kell

Sírj csak a vállamon, és ölel ahogy régen, mikor égett még a tűz,

Talán csak ez marad mi összefűz.

 

Úgy indul a vonat el, ahogy megszületik a szerelem,

ha fel is szállok egyszer, félek ki ül majd a helyemen.

Nem volt közös pont az életünkben, aztán te lettél,

álomországban ott leszek, hogyha el is felednél.

Az egyetlen hely, ami most is hozzád láncol,

ha együtt vagyunk, nem jövök el az álmok országából,

de hiába is írom le, a magány az én utitársam,

bármerre is indulnék el, akármilyen útirányban.

Nem integet ha leszállok, tudja holl kell rám várni,

ha rettegek is tőle, nem fogok meghátrálni!

Ha volt út amin együtt jártunk, mára az már mögöttem,

az érzéssel, hogy vége mégis békét kötöttem.

De hiába, mert hiányzol, bár ott lehetnék melletted,

de hiába mert vágyom rád, a szívem már rég elnyerted

De hiába, mert nem vagy itt, nem bújik hozzám senkise,

de ha azt mondod, hogy szeretsz, neked mégis elhiszem.

Neked mégis...neked mégis elhiszem..

 

A hajnal ébreszt fel,

lehet csak álom, most mennem kell,

sírj csak a vállamon, és ölelj, ahogy régen, mikor égett még a tűz,

talán csak ez marad, mi összefűz.

 

Maradni szeretnék, hisz menni fáj,

ölelni szótlanul, de manapság álmodni kár.

Csak még egyszer búj hozzám, a búcsúkönny oly hasztalan,

ne hullajts értem egyet sem, csak fogadd el már vége van.

Maradni szertnék, de túl sok emlék fűz hozzád,

haladnom kell a szívem úgyis újra eldobnád.

Szerelmünk érintetlen a pokolnak mennynek,

igérem látni fogsz még egyszer, de most engedj el, hadd menjek.

Maradni szeretnék, el sem hiszed mennyire,

még nem is sejtem, miként futok olyan messzire,

hol már nem éget emléked, ahol nem édes csókod,

nem hiszem, hogy bárhol lehetnék ily boldog

Maradni szeretnék, tán nem is baj, hogy nem lehet,

ugyan mért lennék itt, ha nem foghatom meg kezed.

Szellemként jár majd egy hűvös árny a faladon,

ha másból nem, majd ebből tudni fogod, mikor feladom.

 

A hajnal ébreszt fel,

lehet csak álom, most mennem kell,

sírj csak a vállamon és ölelj ahogy régen, mikor égett még a tűz,

talán csak ez marad mi összefűz.